a történetem nem egyedi. nem az első, és nem az utolsó eset. és senkit nem lehet megvédeni tőle, engem sem lehetett. az elmúlt egy óra elejét egyedül üvöltéssel ("neeeeeee!!!!!!"), a másik felét artikulátlan zokogással töltöttem. nem tudom mit tanultam belőle. most dühös vagyok, és kemény, mint a wolfrámkarbid. nem tudom mit képzelnek emberek. ezt magamra, és Őrá is értem. nem akartunk ártani egymásnak. a világot adtuk, és vettül el ebben a másfél évben. mindenki pótolható. mindenki tovább tud lépni.
neveltem egy csodálatos virágot, minden porcikám tele van a szirmaival, és ennyi, amivel meg kell elégednem.
(azt mondja, félreértettem...kívácsi vagyok, van e folytatás)